kedves leendő gazdim!

tegnap papáéknál töltöttem a napot. róluk még talán nem is meséltem, pedig heti egy napot biztos, hogy velük töltök. szép kertes házuk van, bár a kertbe nem engednek, csak pórázon, mert féltik tőlem mama virágait. (na, szép, újabb előítélet, mely szerint kiásnám a virágágyást… pedig becsszó csak megöntözném és kicsit kigyomlálnám!)

a lényeg, hogy tegnap újra találkozhattam papáéknál lacikával, akit egyszer már láttam futólag. lacika egy tízéves üvegcsontú kisfiú, és már nagyon sok műtéten átesett. most is ezért volt fent pesten: az anyukája és ő mentek az orvoshoz.

hamar belopta magát a szívembe a kissrác, mert játszott velem, és mert a kiskori becenevemen szólított: nyünyüke. mondta nekem: „nyünyüke, ülj le!”, akkor én leültem, ez pedig roppant mód tetszett neki. aztán mondta, hogy „nyünyüke, fekszik!”, én pedig ezt is megtettem neki. gondoltam, hogy adok neki egy puszit, persze, csak nagyon óvatosan, nehogy kárt tegyek benne, így az arcára és a fülére is adtam egy cuppanóst. amikor már nem akartam játszani vele, gondoltam, kimegyek mamához. lacika azonban a kismotorjával sarokba szorított, és ott dögönyözött. de tudod, mit? nem is bántam, nagyon jól esett a szeretete.

úgy érzem, nagyon jót tett neki és, és nekem is, hogy egy kicsit kizökkenhettünk a mindennapok bújából, bajából. remélem, egyszer meggyógyul ez a kis krapek, és fogunk még nagyokat játszani.

most búcsúzom. jó hétvégét neked,

puszik és pacsik,

nyünyüke, ööö, mármint byron

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.