kedves barátunk!

byron blogja ezennel befejeződött. mire ezeket a sorokat leírom, ez a kedves, hebrencs, kíváncsi kis jószág már veled ismerkedik, személyesen. (feltehetően alaposan megnyalta a kezedet, de lehet, hogy az arcodat is végigpuszilgatta már...)

tavaly augusztusban azért kezdtük el a blogját írni, hogy egyszer majd te - szerető társa és igazi gazdája - vissza tudd olvasni, milyen volt byron gyermekkora, nálunk töltött hónapjai.

sok szép és nehéz pillanatot éltünk meg ezzel a négylábú kis szeretetbombával. hempergett emberhányásban, kakált a metró peronjára, ugrált fel fehér kabátos nőre. mellettem virrasztott a műtétem után, játszott üvegcsontú kisgyerekkel, és rengeteg, de rengeteg szeretetet adott.

most elbúcsúztunk tőle, és elengedtük őt. nem kérjük, hogy vigyázz rá, vagy, hogy szeresd. szerintünk ezt nem kell mondani, mert úgy érezzük, hogy nem lehet nem szeretni ezt a hálás és tanulékony ebet.

mielőtt átadtuk őt a kiképzőknek, megkentük olajjal, és imádkoztunk érte, kérve istent, hogy ez az állat tudja betölteni a küldetését, és tudjon segíteni neked. ha most még érzed ezt a meleg, finom olajat a bundáján, akkor tudd, hogy ez a szeretet illata. isten azért tervezett, formált és küldött minket, hogy felneveljünk neked egy barátot, társat. tőle kaptuk az erőt és az elhívást. az ő szeretete nélkül nem lennél sem te, sem mi, sem pedig byron. isten áldjon meg minden utatokon.

minden jót neked, nektek,

dániel és tímea

kedves leendő gazdim!

nagy hírem van számodra: hamarosan találkozunk! remélem, örülsz, mert én nagyon! anya két napig nagyon furcsán viselkedett, sokat dögönyözött, és mindig elsírta magát, ha rám nézett. nem értettem a dolgot, de egyszer csak odatelepedett mellém, és elmondta, miért olyan szomorú. felhívták a kutyaiskolából, és elmondták neki, hogy megtalálták a gazdámat, vagyis téged, ezért el kell válnom tőlük, és hozzád költöznöm, hogy segítsek neked mindenben.

egy nappal azelőtt, mielőtt elindultam hozzád, elbúcsúztam nagypapától, aki mindig csak csodakutyának hívott, és aki búcsúzóul készített rólam néhány fotót. aztán ma reggel apa elvitte anyát a munkahelyére, és elbúcsúzott tőlem. ő nem sírt, de lehet, hogy csak előttem rejtegette könnyeit.

anyával és anya főnökének kisfiával töltöttem a délelőttöt, játszottunk egy kutyafuttatóban. eldobták a labdát, de én mindig visszavittem nekik, így kezdhették elölről az egészet. végül anya megint sírt, már én is majdnem elkezdtem… de aztán megérkezett két kiképző néni, meg egy szende kis szöszi, akivel szívesen játszottam volna, de aki végig ellenállt. kaptam egy szép hámot a néniktől. a búcsú után sietve, boldogan robogtam el velük, hogy anya nehogy azt higgye, sírok, vagy valami…

most pedig már úton vagyok feléd, tele izgalommal és békével, és azzal a vággyal, hogy hamar megszeretjük egymást, és addig bandázunk együtt, ameddig csak világ a világ.

pacsik és nyaldosások (hamarosan valóságosan is):

a te társad, barátod és segítőd, byron

kedves leendő gazdim!

nemrég újra feltűntem a médiában. a magyar rádió, a neo fm, és a duna tv után most a blikk nők újságírójával és fotósával ismerkedhettem meg. mindketten jó fejek voltak, bár az újságíró lánnyal nem tudtam beszélni, mert anya csak mondta, és mondta, és mondta… gyakorlatilag mire észbe kaptam, már elmesélt minden fontos dolgot, amit én szerettem volna megosztani az olvasókkal. na, mindegy. a fotózáson viszont bepótoltam mindent, pózoltam, néztem, mosolyogtam, rosszalkodtam, szóval, a legjobb formámat hoztam.

volt egy olyan része a dolognak, hogy a villamosnál, meg anyáék irodájában kellett pózolnom, másnap pedig egy olyan, hogy kimentünk egy parkba, és apával meg anyával készítettek rólam felvételt. később megmutatták nekem is, és, bár lehetett volna szélesebb a mosolyom, azért elégedett voltam az alkotással. azt hiszem, ez lesz az a kép, amelyet anyáról meg apáról örökre a szívembe zárok, és mindig visszaemlékezem rájuk, ha majd hiányozni fognak. (kérlek, ne haragudj, de nem tudom megígérni, hogy soha nem gondolok rájuk, ha hozzád költözöm…)

érdekes élmény volt ez az egész, de úgy gondolom, én nem vagyok erre alkalmas, és sokkal szívesebben dolgozom a média figyelmén, a reflektorfényen kívül: szerényen, csendesen. ugye, te is így vagy ezzel?

puszik és pacsik:

byron, a szerény médiasztár

kedves leendő gazdim!

néhány napja nagyon vacakul érzem magam. borzasztóan fáradékony vagyok, a gyomrom sincs jól, és, mintha mindez nem lenne elég, tegnap begyulladt az egyik szemem! anya gyorsan utánaolvasott, mi lehet a bajom. félt, hogy a pár hete a nyakamba fúródott kullancs okozott galibát. miután elég információt gyűjtött a dologról, megnyugtatott, hogy szerint nem ez a baj, de megbeszélte (pontosabban: közölte) velem, hogy hazafelé a biztonság kedvéért meglátogatjuk a doktor bácsit.

na, itt kezdődött az én kálváriám. a szemembe zöld trutyit csepegtettek, két kis papírdarabot dugtak, majd megint csepegtetés jött. amikor ezt elvégezte az orvos, akkor lázmérőt dugott a hátsómba, majd két injekciót szúrt a combomba. valami erős cucc lehetett, mert rögtön megmozdította a belsőmet, és ki is pakoltam a reggelit a csempéjükre (lássuk be, meg is érdemelték ennyi szadizmus után… hahaha, édes a bosszú)! végül, csak, hogy teljesen bebiztosítsák, hogy ne akarjak hozzájuk eljönni többé, még vért is vettek tőlem, mert a doktor bácsi azt mondta, lehet, hogy a kullancs megbetegített engem. döbbenetes, mekkora gondot tud okozni az a kis vérszívó! pedig én mindent megadtam neki, a véremmel tápláltam… micsoda hálátlanság!

a rendelőből kiérve eszeveszett ugatásba kezdtem, amit nem is értek, hiszen apa volt az, aki már tárt karokkal (és fincsi háztartási keksszel) várt… na, mindegy, bocsika, egy kicsit meg voltam zavarodva a láztól, meg ettől a sok kínzástól…

hazatérve rögtön bedobtam a szunyát. mostanában több alvásra van szükségem, mert nem vagyok a topon fizikailag.

de ne aggódj, mire találkozunk, már jobban leszek, ígérem!

puszik és pacsik:

a te szerető byronod

kedves leendő gazdim!

tegnap papáéknál töltöttem a napot. róluk még talán nem is meséltem, pedig heti egy napot biztos, hogy velük töltök. szép kertes házuk van, bár a kertbe nem engednek, csak pórázon, mert féltik tőlem mama virágait. (na, szép, újabb előítélet, mely szerint kiásnám a virágágyást… pedig becsszó csak megöntözném és kicsit kigyomlálnám!)

a lényeg, hogy tegnap újra találkozhattam papáéknál lacikával, akit egyszer már láttam futólag. lacika egy tízéves üvegcsontú kisfiú, és már nagyon sok műtéten átesett. most is ezért volt fent pesten: az anyukája és ő mentek az orvoshoz.

hamar belopta magát a szívembe a kissrác, mert játszott velem, és mert a kiskori becenevemen szólított: nyünyüke. mondta nekem: „nyünyüke, ülj le!”, akkor én leültem, ez pedig roppant mód tetszett neki. aztán mondta, hogy „nyünyüke, fekszik!”, én pedig ezt is megtettem neki. gondoltam, hogy adok neki egy puszit, persze, csak nagyon óvatosan, nehogy kárt tegyek benne, így az arcára és a fülére is adtam egy cuppanóst. amikor már nem akartam játszani vele, gondoltam, kimegyek mamához. lacika azonban a kismotorjával sarokba szorított, és ott dögönyözött. de tudod, mit? nem is bántam, nagyon jól esett a szeretete.

úgy érzem, nagyon jót tett neki és, és nekem is, hogy egy kicsit kizökkenhettünk a mindennapok bújából, bajából. remélem, egyszer meggyógyul ez a kis krapek, és fogunk még nagyokat játszani.

most búcsúzom. jó hétvégét neked,

puszik és pacsik,

nyünyüke, ööö, mármint byron

kedves leendő gazdim!

anya a múltkor nagyot nevetett, amikor a következő viccet olvasta. azt mondta, ez mostanában jellemző rám... na, kikérem magamnak. de azért megosztom veled is, hátha téged felvidít (bár megjegyzem, nem szép dolog kinevetni a kisebbet…)!

a ruházati bolt vezetője visszajön az ebédszünet után, és látja, hogy az eladónak be van kötve a keze. az eladó büszkén újságolja:
-képzelje, eladtam azt a nagyon ronda öltönyt, ami már két éve itt porosodott nálunk.
-arra a rózsaszín förmedvényre gondol a kék gombokkal?
-igen.
-hát ez nagyszerű. fogadni mertem volna, hogy azt sosem adjuk el. de miért van bekötve a keze?
-amikor kikísértem a vevőt, az a rohadt vakvezető kutya megharapta a kezem.

na, szerinted ez vicces?

puszik és vakkantás (jajj, neem, olyat én nem szoktam, ááá)

byronod

kedves leendő gazdim!

szörnyű dolog történt velem a minap. anyával boldogan sétáltam a tavaszi friss szélben, amikor ismeretlen utcákra kanyarodtunk. az egy dolog, hogy a környék tele volt szeméttel, és csúnyán ordibáló emberekkel (anya azt mondta, hogy lomtalanítás van), de ráadásul megcsapta az orromat a félelem és rettegés szaga is. nem értettem, hova megyünk, de tudtam, hogy az nekem megint nem lesz jó.

egy állatklinikán kötöttünk ki. a belső szobából fájdalmas nyüszítés, morgás hallatszódott. egy kutyakollégám nyögve kiszólt nekem: menekülj, amíg lehet. de anya pórázon tartott, így nem tudtam eliszkolni. egy kedves orvos felvette az adataimat, majd elvette anyától a pórázt, és bevitt egy émelyítően büdös, fényes és csúszós kővel kirakott szobába. megdöbbentem, mert az előbb nekem nyögdécselő kutyakolléga aléltan feküdt előttem. se kép, se hang. beparáztam.

most mi lesz? meg fognak ölni? anya azt mondta, hogy valami fontos feladatom lesz az életben… de hát akkor miért hozott ide meghalni? és amúgy is, hogy fogok veled találkozni? zakatoltak bennem a kérdések.

aztán anya elment. nyüszítettem, vonyítottam, toporzékoltam, de nem jött vissza. aztán csak arra lettem figyelmes, hogy megfognak, belém szúrnak valami csípőset… és a következő pillanatban már egy nagy vödörrel a fejemen ébredezem. nem tudtam, mi történt velem, csak az, hogy remegnek a lábaim, a fejemre bilit húztak, és anya megint mellettem áll. ez mondjuk jó érzés volt. hazavánszorogtunk. anya lefektetett a kuckómba, betakart, és egész estig ott horpasztottam.

másnap már nem volt a vödör a fejemen, helyette egy pólót adott rám anya. „a pólót csak rágni szeretem, viselni nem annyira…” - gondoltam magamban, miközben elkezdtem szokásos napi mosdásomat… vagyis: elkezdtem volna… ha lett volna mit nyalogatnom. de semmi! nem volt a lábam között semmi! ezek elvették a férfiasságomat! érted te ezt? ebben a világban, ahol mindenki azt mondja, hogy a méret a lényeg, és, hogy egy pincsiből sosem lesz vakvezető, ellenben egy hozzám hasonló, szálkás (szakállas) fiatalemberből annál inkább… szóval ebben a világban fogtak, és kiheréltek! ez kérem, borzasztó.

szóval, drága leendő gazdim, egy biztos: a kutyalányokat nem csak, hogy nem fogom kergetni… el is fogok előlük bujdokolni, nehogy meglássák, milyen töketlen egy fazon vagyok én. remélem, te azért így is szeretsz. mert én téged nagyon!

puszik és pacsik,

ex-szőrösgolyó

kedves leendő gazdim!

kitavaszodott. tegnap még hózáporban sétálgattunk, ma viszont már madárcsicsergés és langyos fuvallat kísért minket utunkon. anyával mostanában sokat gyalogolunk. „egy fáradt kutya jó kutya”, mondta anya, úgyhogy otthonról, angyalföldről gyalog járunk anya budai munkahelyére. ez nem kevesebb, mint hét és fél kilométer. mire beérünk, jól elfáradok, menet közben pedig rengeteg élményben van részünk.

találkoztunk már bohóccal, üvöltöző bandával, kisebb és nagyobb kutyákkal, egy vietnámival, aki tátott szájjal, lassan közeledett hozzám, mint aki sosem látott még kutyát… ezen kívül összefutottunk már mindenféle, kerekeken guruló emberrel. a kedvencem a bringás: ez két keréken guruló, magasan ülő személyt jelent. szeretem még a babakocsisokat is, ennek az a lényege, hogy az emberek a kölykeiket egy négykerekű szerkezetbe teszik, és úgy gurítják őket egyik helyről a másikra (a kölykök ezt nem szeretik, mert általában nyüszítenek). érdekes még a villámgyors, gurulós tappancsú ember, akit még nem tudtam jobban megfigyelni, mert mire észreveszem, már el is suhant mellettünk.

remélem, anya sokáig bírja még az utazásnak eme új formáját, mert én nagyon élvezem. kalandra fel!

puszik és pacsik,

kedves leendő gazdim!

finoman fogalmazva is dühítő volt az, ami mostanában itt ment! röviden: az történt, hogy anyáék megváltoztak. már nem voltak olyan megértő és türelmes nevelőszülők, mint régebben. persze, ők azt mondták, hogy ez nem igaz, csak én kamaszodom, de ez tévedés!

ők voltak a hibásak, hogy nem mondhattam el a véleményemet. például, ha az utcán láttam egy csinos kutyalányt vagy éppen elhaladt mellettünk egy erős szagú, lassan lépkedő, szakállas ember, szerintem tök jogos, hogy nem hagytam szó nélkül. anyáék azonban rám szóltak, hogy ne ugassak. a másik meg, hogy nem hagyták azt sem, hogy szaglásszak és jelölgessek kedvemre. azt szerették volna, hogy akkor végezzem a dolgomat, amikor ők megengedik. nah, persze. még mit nem! – morogtam magamban.

az lett a vége ennek az egész hercehurcának, hogy egy szép(nek nem mondható) hétvégén elvittek a kutyaoviba. szakadt a hó, fáztam nagyon, ráadásul még idétlen gyakorlatokat is végeztettek velem. hát, mit ne mondjak, utáltam a szitut rendesen.

aztán jött egy pacák, aki elbeszélgetett anyáékkal. rólam. a fülem hallatára. érted te ezt? legszívesebben megcakkoztam volna a nadrágja szárát… éreztem, hogy ez az ember veszélyes rám nézve. és, mint később kiderült, igazam is lett. „egy hét kizárás, majd ridegtartás” – mondta a férfi, amiről hamarosan kiderült, hogy mit is jelent pontosan.

a nevelőszüleim attól a pillanattól kezdve hozzám sem szóltak. sőt, rám sem néztek. nem játszottak velem. nem kaptam jutalomfalatokat. azt hittem, ez egy játék, és másnap, ha reggel odaülök az ágyukhoz, és ráteszem a matracra a fejem, rájuk emelve szép boci szemeimet, majd megint megörülnek nekem, és simogatni kezdenek. tévedtem. akkor elkezdtem reménykedni abban, hogy majd nagyszüleimnél kapok egy kis szeretetet. de ők is figyelmen kívül hagytak. sőt, anyáék a nagyiéknál hagytak három napra, azt sem tudtam, hol vannak… tombolni kezdtem. hátha majd így foglalkoznak velem. kigyomláltam a szobanövényeket. semmi. ugráltam a kanapén. semmi. ugattam. semmi. kunyeráltam az asztalnál. semmi.

aztán magamba szálltam. több napig gondolkodtam, vajon mi lehet a baj. tényleg nekem kellene változnom? na jó, de miben? ne ugassak? ne morogjak? menjek szépen, laza pórázzal anya mellett, mint ahogy szokta kérni tőlem? képes leszek én erre? hát, nincs más választásom, hoztam meg végül a döntést.

aztán egy szép napon véget ért a büntetés. nevelőszüleim újra szóba álltak velem. még mindig nem ugyanolyan idilli a helyzet, mint régen, de mit bánom én? mindent megtennék a szeretetükért!

arcnyalogatással és pacsikkal üdvözöllek,

byronod

kedves gazdim!

boldog új évet neked! nekem ez volt életem első szilvesztere, és jobban sikerült, mint ahogy azt gondoltam... bár, mivel ez volt az első, nagyon nem volt semmilyen gondolatom ezzel kapcsolatban, csak annyit tudtam, hogy lesz egy szörnyű durrogós része az egész felhajtásnak, és az nekem nem lesz jó. ezt is csak apáéktól hallottam.

de aztán egyáltalán nem volt vészes a tüzijáték, sem a petárdadurrogás. amikor anyáék levittek sétálni, hallottam egy pár durrogást, de nem nagyon foglalkoztam vele... aztán meg éjjel jött a tüzijáték, de nevelőszüleim nyugodtságán éreztem, hogy nekem sincs okom a félelemre. így ezt a szilveszter nevű banzájt is nagy békességgel eltűrtem... jöhet a következő kihívás.

amúgy apa meg anya minden évben tesz egy nagy sétát január elsején. ez egy tizenegy kilométeres kis túra, amelyet a lakásuktól a margitszigeten át, a nyugati és a lehel tér érintésével tesznek meg immáron negyedik éve. ebben az esztendőben én is csatlakoztam hozzájuk. hát, mit mondjak, mire hazaértünk, engem nem kellett ringatni... bedobtam a szunyát rögtön.

a karácsonyt egyébként vidéken töltöttük a nagyiéknál, ahol ismét közelebb kerülhettem az ottani állatokkal, kutyákkal, lovakkal és macskákkal... az egyik cica azt is megengedte, hogy a hátát megnyalogassam... ezt a szőrös élményt azonban nem kívánom átélni többé... maradok anya lábszáránál, meg maximum a saját hátamnál...

pacsi!

byronod (nájlon, bárány, kekszi-maxi, cicakutya)

kedves leendő gazdim!

pörgős napok vannak mögöttem. sőt, azt sem tudom, hogy túl vagyunk-e már rajta, vagy ez már így marad?! anya iszonyatosan sokat, sokáig, és sok helyen dolgozik. én pedig követem... mi mást tehetnék?

elmondom például, hogy ma hány helyen jártam vele. reggel a magyar rádióba kellett mennünk, mert anya ott beszélt egy műsorban. a kálvin téren szálltunk le, ahol egy mozgó lépcsősor előtt anya alámnyúlt, és felkapott a karjaiba... eddig csak apa ragadtatta magát ilyenre, de úgy tűnik, anyának is van egy olyan fura kényszerképzete, hogy ez nekem jó. pedig nem. na, mindegy, tűrtem. lassan felértünk a lépcső tetejére. ekkor anya letett, és a szőrös tappancsaimon folytathattam az utam. a magyar rádióban egy kedves néni foglalkozott velem, amíg anya a stúdióban volt. kaptam vizet, és megengedték, hogy egy üres műanyag flakont rágcsáljak. finom, puha volt a szőnyeg, jó volt a társaság és az ellátás, tehát én maximálisan elégedett voltam a média szolgáltatásaival.

ezt követően bementünk az irodába, de két másik lánnyal rögtön el is indultunk, hogy egy iskolából és egy művelődési házból begyűjtsünk jónéhány dobozt. anya ugyanis ezt dolgozza. dobozokat gyűjt szegény gyerekeknek. nem értem, miért jó játék a doboz, de remélem, majd egyszer én is kipróbálhatom.

miután a közel kétszáz dobozt elhoztuk és kipakoltunk egy másik helyen, visszamentünk az irodába. már éppen álomba merültem, mikor megint csilingelt a póráz vége... indulunk! kocsiba be, irány az ötkert nevű hely. anya és főnökasszonya sajtótájékoztatóra voltak hivatalosak. az ajtóban ráförmedtek anyára, hogy vajon hova visz engem... aztán valahogy mégis beengedtek. kár volt. dübörgött a zene, színes, villódzó fények bántották a szememet, és a tömeg hol tapsolt, hol meg hangoskodott. valami telefonos adományozó rendszerről beszéltek a sokaságnak. annyira kész voltam, hogy elkezdtem rágni a küszöböt.

hazafele, szégyen vagy nem, elaludtam a buszon.

zárom soraim,

a te pörgős byron-od

kedves leendő gazdim!

ma hallottam egy nagyon jó viccet! elmondhatom?

"bementem a hivatalba, hogy szociális segélyt szerezzek a kutyámnak. a hölgy az ablaknál azt mondta, hogy ez lehetetlen, kutyák nem kaphatnak szociális segélyt. megmagyaráztam neki, hogy a kutyám fekete, munkanélküli, lusta és nem beszél magyarul. többször volt figyelmeztetve szexuális molesztálásért, és egy csomó kölyke van szerte a faluban. ráadásul nem fizet adót, a parkba piszkít, idegen embereket molesztál, koldul, ételt lop, és halvány elképzelése sincs arról, ki az apja. hétfőn megyek a pénzért..."

én kérek elnézést!

byron

kedves leendő gazdim!

pár hete meglátogatott bennünket zsuzsi és férje, valamint kutyájuk, rumi. tudod, zsuzsi az a lány, aki kiválasztott engem a testvéreim közül azért, hogy küldetésemet betöltsem: a te szemed, kísérőd, társad, hű barátod legyek!

apa és anya izgatottan készülődtek a nagy találkozásra. zsuzsi rögtön elkért magának, és együtt sétáltunk az utcán, egészen a villamosig. aztán hazamentünk, ahol tovább nyúzott, tesztelt, mialatt rumi megpróbált velem barátkozni. nekem sem lett volna ellenemre egy kis szaladgálás a téren, de nem lehetett: meg kellett mutatnom, mit tudok.

aztán egy ünnepi pillanatban zsuzsi feladta rám rumi hámját. mélyen megérintett a pillanat, az, hogy egy ilyen felelősségteljes munakruhát kaphattam, még, ha csak egy pár percre is. gondolatban már veled együtt sétáltam, és elképzeltem, milyen lehet majd melletted lépkedni. drága gazdim! bár még nem is ismerlek... mégis, nagyon hiányzol!

ölellek,

byronkád

kedves leendő gazdim!

különösen nehéz időszak ez számomra. anya nagyon sokat dolgozik, én pedig nem tudok pihenni, mert mindenhova el kell kísérnem. a múltkor például egy budai rádióstúdióban jártam, hiszen anya itt beszélt munkájáról, egy karácsonyi jótékonysági akcióról. a stáb nagyon csípte a fejemet, és mi tagadás, és is komáltam őket, hiszen megszeretgettek, szépen beszéltek hozzám...

de ennek a nagy pörgésnek van egy hátulütője is. nagyon sokat kell koncentrálnom, figyelnem, viselkednem, alkalmazkodnom. nos, ez nem megy mindig zökkenőmentesen. hadd meséljek el egy esetet. anyával egy karácsonyi vásárban jártunk, ahol egy faházban kellett ácsorognunk és várnunk, hogy az adományozók hozzanak ajándékokat rászoruló gyerekeknek. nos, anya éppen nyitotta ki ennek a fa tákolmánynak az ablakait, mikor én bent véletlenül felborítottam valamit. ez valóságos lavinát indított be: két szék egymásra borult, és mindez a hátamra esett. iszonyatosan megijedtem. rohanni kezdtem, és ordítottam, ahogy a pofázmányomon kifért. anya szaladt utánam, de az igazat megvallva, én csak öt utcával lejjebb vettem észre, hogy engem szólít... a nagy ijedelem után visszatértem vele a házikóba, de annyira remegtem az idegtől, hogy még imádott kekszemet sem fogadtam el anyától. pár óra kellett, mire elengedtem magam... hazafelé még morogtam és vakkantottam egyszer-kétszer, amikor megrettentem valamitől, de most már azért jobb...

ne értsd félre, szeretek én anyával pörögni, de egy picit azért reménykedem, hogy neked nem lesz ilyen hektikus a munkád, és kicsit lazábban telnek majd a napjaim.

hamarosan itt a karácsony. ezt még egymás nélkül töltjük. de tudnod kell, hogy sokat gondolok rád! remélem, hamarosan találkozunk.

nyalom az orcádat,

byron-od

kedves leendő gazdim!

a napokban találkoztam egy kis szöszivel. persze, naponta több kutyatársammal összefutok az utakon, de ő más volt. a villamoson futottam vele össze, és rögtön észrevettem, hogy ő más, ő valahogy több, nyugodtabb, okosabb, mint én, vagy a többi négylábú...

anya megszólította a gazdáját, és ki is derült, hogy mi a közös bennem és szösziben: ugyanannak az alapítványnak a kiképzettjei vagyunk. csakhogy szöszi már felnőtt, és hamarosan egy látássérülthöz kerül, én pedig még ennek az útnak az elején tartok.

próbáltam én is közeledni szöszihez, szagolgattam, mosolyogtam rá, dörgölőztem hozzá, de semmi. meg sem mozdult. fából van ez, vagy mi a szösz, gondoltam magamban, és bevetettem minden praktikát, amit csak labradorfiúk bevethetnek ilyenkor... de semmi. szöszi peckesen állt, és rám sem nézett (na jó, a szeme sarkában láttam egy kis csillogást...), és mindezért a gazdája még meg is jutalmazta. a jutifaliból nekem is csurrant-cseppent, de szerintem csak megszánt a gazdi... igazából nem voltam olyan jó kutya, mint szöszi.

a gazdi és anya ugyanott szálltak le, így még egy darabon elkísérhettem szöszit. aztán elbúcsúztak, és én mélyen magamba zártam ezt az élményt... vajon én is ilyen komoly, okos, visszafogott és munkás felnőtt leszek? s ha igen, akarom én ezt? mi lesz a kajla, kíváncsi, laza byronból? nem akarok felnőni... még nem!

pacsi,

byron-od

kedves leendő gazdim!

van egy jó hírem! pár napja egyértelműen kiderült, hogy egy könnyen barátkozó, szociális, játékos lény vagyok. viccesen hangzik, hogy ezt csak most derítettem ki önmagamról, de hát mit tegyek, eddig nem igazán volt alkalmam kutyatársaságba kerülni, és ilyen fontos önelemzést végrehajtani. de most ez is megváltozott: nevelőszüleim levittek a közeli parkba, és csoda történt: le is vették rólam a pórázt! én pedig megtettem spontán nagybelépőmet a (kutya)társasági életbe. pillanatok alatt nagy ugatós, és kis csendes kutyapajtások vettek körül. végül az utóbbiak társaságát választottam, nem szeretem ugyanis a nagyszájú mácsókat. a kis vagány, fürge pajtikkal viszont szavak nélkül is kiválóan megértettem magam.

húsz perc játék után boldogan, felvillanyozva tértem haza. ezt követően nevelőszüleim felbátorodtak, és a margitszigetre is kivittek. ott összebarátkoztam két nagy labradorral, és egy apró, lihegős, agresszív kisdisznóval, aki meg akarta hiúsítani a focimeccset, amelyet két idegen kisfiúval játszottam. alább láthatod ezt a videót.

két új zöldséggel ismerkedtem meg az elmúlt időszakban: a répával és a kígyóuborkával. remek, ropogós hangot adnak ki, és hosszan tartó ízük sem utolsó! ;) remélem, te is szereted őket, és egyszer majd együtt rágódhatunk egy-egy efféle finomságon.

pacsi!

(b)ironman (vagyis: bájronmen)

kedves leendő gazdim!

szombaton menyegzőn voltam. nevelőszüleim nem voltak biztosak abban, hogy bejutunk, pontosabban, hogy engem be fognak engedni, de elindultunk, "lesz, ami lesz" alapon.

szerencsére gond nélkül bejutottunk az egykori közösségi házba, amelyet ma már egy keresztény közösség használ, például menyegzői istentisztelet tartására. meghúzódtunk a hátsó sorban (engem betömködtek a szék alá, de jelezném, hogy mindig kijutottam valahogy...), és elkezdődött a ceremónia.

a legszebb az egészben az illatos rózsaszirom-szórás volt, (alig tudtam megmaradni a szék alatt, amikor megláttam repkedni a csábítóan illatos leveleket...), no és a tüllruhába öltöztetett koszorúslányok. az ünnepi tolongásban végül mindkettőt sikerült közelebből megismernem: megkóstoltam egy szirmot, és megnyalogattam a rózsaszínű kishölgyeket, és úrfiakat.

ezen a hétvégén megismertem egy újfajta élvezetet is: a szotyizást. ezt persze olyan urasan végzem ám: mivel macera a kis magokat kivadászni a héjukból, ezért ezt apáékra bízom, én már csak a magokat rágcsálgatom roppant nagy élvezettel. hidd el, nincs is jobb ennél (max az új csipogós kolbászom... a csirkét már lefejeztem)!

pacsi!

byron

kedves leendő gazdim!

már megint nagyon elhanyagoltam az írást, ne haragudj! rengeteg dolog történt velem az elmúlt hetekben.

anyát kiengedték a kórházból. iszonyatosan megdöbbentett, amikor megláttam elesetten, az ágyban heverve. először rárontottam, annyira örültem neki, de aztán rájöttem, hogy nem illik egy betegre felugrálni, ezért bocsánatot kértem tőle a magam bociszemű nézésével, és leültem az ágya mellé. anya azt mondta apának, hogy szerinte a kutyák megérzik, ha a gazdi beteg. naná, hogy megérzem! a kutyák nagyon okos lények amúgy! vannak, akik a terhességet, a betegséget, például a rákos megbetegedéseket is megérzik, sőt jelzik is. aztán anya napról napra jobban lett, így tovább kísérletezett a zöldséggel való táplálásommal kapcsolatban. adott egy szelet paradicsomot. egy szempillantás alatt felnyaltam, mert irtó finom volt! aztán szépen lassan megkaptam az egészet. nagyon bejött!

pár nappal később új doktor bácsihoz kerültem. beadta a veszettség elleni oltást, és megdícsért, hogy milyen egészséges és boldog kiskutya vagyok!

ami még nagy hír, hogy tegnap megtettem első utamat vonattal. a rákosrendezői állomásnál láttam már szebb helyet is, de izgalmasabbat aligha. vonatok jöttek-mentek, ajtók nyíltak, emberek lábai surrogtak, és egy borzasztóan hangosan beszélő ember hirdette ki, hogy ki melyik vonatra szálljon fel. mi fótra igyekeztünk, így anyának az első vágány mellett kellett várakoznia. bevallom, a vonatra nem mertem magamtól felszállni, anya rakta fel a hátsómat. a vonaton azonban kellemes meglepetés ért: hasonló a közeg, mint a buszon. így rövidesen álomba is merültem anya ülése alatt. de rosszat álmodtam, mert rossz érzéseim voltak azzal kapcsolatban, hogy nem mertem felugrani a vonatra... így el is határoztam álmomban, hogy korrigálom ezt a hibát, és leszállni már magam fogok, nem hagyom, hogy anya cipekedjen. jelentem, hogy ezt az álmomat meg is valósítottam! egy hatalmas ugrással landoltam a peronon, és szívesen fogadtam az ezért járó jutalomfalatot!

végezetül küldök egy videót, ha szeretnéd megmutogatni az ismerősöknek, barátoknak, hogy mennyire ügyesen hozom vissza a csipogó gumicsirkét a margitszigeten! íme:

szeretettel gondolok rád,

byronka 

kedves leendő gazdim!

tudom, tudom, rég nem hallottál felőlem. ne haragudj! nagy változások történtek a családunkban. kiderült, hogy anyának van valami betegsége, ami miatt meg fogják műteni. erre az időszakra alaposan fel kell készülni, hiszen bármennyire is szeretnék, a kórházba nem mehetek vele. ezért apa néha-néha bevisz az asztalosüzembe, hogy szokjam az ottani környezetet.

azt leszámítva, hogy egy kicsit zajos a hely, és fűrészporos lesz még a szakállam is, jól elvagyok ott. sokan megdögönyöznek, vagy csak távolról gyönyörködnek bennem. ez jól esik. egyszer anya is eljött apa munkahelyére, és elvitt a közeli reptérre sétálni.

ez volt az első eset, hogy azt a roppant kellemetlen pórázt nem tették a nyakamba. na, gondoltam, végre szabad vagyok, uccu neki, kiszaladok a világba...! de rájöttem, hogy sehol nem lenne olyan jó most nekem, mint a nevelőszüleimnél... (persze, nálad lesz majd a legjobb, ne értsd félre!) tehát nem rohantam messzire, ott bóklásztam anya lábainál végig. finom, illatos füveket rágcsáltam, méhecskét kergettem, és ürgelyukakba dugtam az orrom. eszméletlen jó volt megérezni, felfedezni a szeretetteli, mozgalmas, mégis békés természetet.

van még egy hírem: apa megmérte a marmagasságomat. immáron negyven centi magas vagyok!

vágyom rá, hogy találkozzunk, addig is, amíg ez be nem következik, szeretettel gondolok rád,

byronod

kedves leendő gazdim!

elértem a három hónapos életkort, nevelőszüleim pedig egy különleges ajándékkal készültek erre az alkalomra! hogy, hogy nem, ez a nap éppen egybeesett apa szülinapjával. anya ezért dupla meglepetés partit rendezett egy margitszigeti hangulatos kerthelyiségben. rendelt apának egy tortát, amely egy labrador kölyköt formált... tehát pont olyan volt, mint én! egy kisebb baráti kört invitált meg, akik felköszöntötték apát, majd elfogyasztották a kiskutya-torát (az egyik pincér, aki hozott nekem vizet, meg is jegyezte valakinek: "nézd már, olyan a tortájuk, mint a kutyájuk!").

na, de visszatérve rám: ez volt a legelső pillanat, amikor a lábaim a földet érinthették. felemelő volt! megannyi illat, tapintható-szagolható gyönyörűség, és egyéb izgalmak! nehéz volt megmaradnom anya lábai mellett. ők persze folyton kajával tömtek, ha megálltam és leültem, vagy ha éppen felmentem egy lépcsőn... mit ne mondjak, nekem bejön ez az életforma! ;)

a tömegközlekedési eszközökön azóta egy roppant kényelmetlen szerkezettel a pofázmányomon utazom, úgy hívják, szájpóráz. de ha ezt kell kibírnom ahhoz, hogy a földön járkálhassak és szaladgálhassak, ám legyen, üsse kavics. apa készített egy kis videót a legelső sétámról, ezt most elküldöm.

első sétáim során gyűjtöttem neked egy csomó ajándékot: csikkeket, szalvétákat, csokipapírokat és madártollakat, de sajnos anya mindre azt mondta, hogy fujj, ezért ott kellett hagynom őket... de ne csüggedj! ígérem, hogy amikor találkozunk, neked adom a legnagyobb ajándékot, amit csak adhatok: az egész lényemet!

szeretlek!

pacsik,

byron (nyünyükeee)