kedves leendő gazdim!

anyával megvolt az első veszekedésünk. igazából én nem haragudtam ám rá (na, jó, talán mégis), ő viszont kicsit bepöccent! az történt ugyanis, hogy öt centivel a pelenka mellett sikerült levet eresztenem, ott, a szeme láttára... mire megemlítette, hogy eddig mindig sikerült jó helyen végeznem a dolgomat, és, hogy most akkor mi történt velem?! (hozzáteszem: egy hatvanszor hatvanas fehér lepedőre kell rácsorgatnom, hát, nem olyan könnyű ám!)

én meg csak ott álltam, előttem guggolt anya, köztünk meg a pelenka. megmondom őszintén: kiakadtam. most miért elégedetlen velem? hát nem sikerült, na, majd legközelebb jobban igyekszem! elkezdtem morogni és ugatni. nem is anyára voltam igazán dühös, hanem erre az egész béna szituációra. anya megmozdult. megijedtem, nem is tudom, miért, hisz tudom, hogy sose bántana... elkezdtem rohanni, és meg sem álltam az ágy alatti kis birodalmamig.

anya azonnal utánam jött, lefeküdt a padlóra, és benézett az ágy alá. szerintem érezte, hogy nem érdemes rám haragudni, és én is tudtam, hogy igaza van. én tényleg nem akartam megbántani! ezért hát óvatosan kikúsztam az ágy alól, és nedves orromat az ő orrához nyomtam. megbocsátottunk egymásnak.

ez az eset rádöbbentett, hogy élni akkor tudsz igazán, ha képes vagy mások érzéseit megérteni, őszinte szívvel megbocsátani, és örökké, feltétel nélkül szeretni.

sokat gondolok rád,

byron-od

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.