kedves leendő gazdim!

a napokban találkoztam egy kis szöszivel. persze, naponta több kutyatársammal összefutok az utakon, de ő más volt. a villamoson futottam vele össze, és rögtön észrevettem, hogy ő más, ő valahogy több, nyugodtabb, okosabb, mint én, vagy a többi négylábú...

anya megszólította a gazdáját, és ki is derült, hogy mi a közös bennem és szösziben: ugyanannak az alapítványnak a kiképzettjei vagyunk. csakhogy szöszi már felnőtt, és hamarosan egy látássérülthöz kerül, én pedig még ennek az útnak az elején tartok.

próbáltam én is közeledni szöszihez, szagolgattam, mosolyogtam rá, dörgölőztem hozzá, de semmi. meg sem mozdult. fából van ez, vagy mi a szösz, gondoltam magamban, és bevetettem minden praktikát, amit csak labradorfiúk bevethetnek ilyenkor... de semmi. szöszi peckesen állt, és rám sem nézett (na jó, a szeme sarkában láttam egy kis csillogást...), és mindezért a gazdája még meg is jutalmazta. a jutifaliból nekem is csurrant-cseppent, de szerintem csak megszánt a gazdi... igazából nem voltam olyan jó kutya, mint szöszi.

a gazdi és anya ugyanott szálltak le, így még egy darabon elkísérhettem szöszit. aztán elbúcsúztak, és én mélyen magamba zártam ezt az élményt... vajon én is ilyen komoly, okos, visszafogott és munkás felnőtt leszek? s ha igen, akarom én ezt? mi lesz a kajla, kíváncsi, laza byronból? nem akarok felnőni... még nem!

pacsi,

byron-od

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.