kedves leendő gazdim!

finoman fogalmazva is dühítő volt az, ami mostanában itt ment! röviden: az történt, hogy anyáék megváltoztak. már nem voltak olyan megértő és türelmes nevelőszülők, mint régebben. persze, ők azt mondták, hogy ez nem igaz, csak én kamaszodom, de ez tévedés!

ők voltak a hibásak, hogy nem mondhattam el a véleményemet. például, ha az utcán láttam egy csinos kutyalányt vagy éppen elhaladt mellettünk egy erős szagú, lassan lépkedő, szakállas ember, szerintem tök jogos, hogy nem hagytam szó nélkül. anyáék azonban rám szóltak, hogy ne ugassak. a másik meg, hogy nem hagyták azt sem, hogy szaglásszak és jelölgessek kedvemre. azt szerették volna, hogy akkor végezzem a dolgomat, amikor ők megengedik. nah, persze. még mit nem! – morogtam magamban.

az lett a vége ennek az egész hercehurcának, hogy egy szép(nek nem mondható) hétvégén elvittek a kutyaoviba. szakadt a hó, fáztam nagyon, ráadásul még idétlen gyakorlatokat is végeztettek velem. hát, mit ne mondjak, utáltam a szitut rendesen.

aztán jött egy pacák, aki elbeszélgetett anyáékkal. rólam. a fülem hallatára. érted te ezt? legszívesebben megcakkoztam volna a nadrágja szárát… éreztem, hogy ez az ember veszélyes rám nézve. és, mint később kiderült, igazam is lett. „egy hét kizárás, majd ridegtartás” – mondta a férfi, amiről hamarosan kiderült, hogy mit is jelent pontosan.

a nevelőszüleim attól a pillanattól kezdve hozzám sem szóltak. sőt, rám sem néztek. nem játszottak velem. nem kaptam jutalomfalatokat. azt hittem, ez egy játék, és másnap, ha reggel odaülök az ágyukhoz, és ráteszem a matracra a fejem, rájuk emelve szép boci szemeimet, majd megint megörülnek nekem, és simogatni kezdenek. tévedtem. akkor elkezdtem reménykedni abban, hogy majd nagyszüleimnél kapok egy kis szeretetet. de ők is figyelmen kívül hagytak. sőt, anyáék a nagyiéknál hagytak három napra, azt sem tudtam, hol vannak… tombolni kezdtem. hátha majd így foglalkoznak velem. kigyomláltam a szobanövényeket. semmi. ugráltam a kanapén. semmi. ugattam. semmi. kunyeráltam az asztalnál. semmi.

aztán magamba szálltam. több napig gondolkodtam, vajon mi lehet a baj. tényleg nekem kellene változnom? na jó, de miben? ne ugassak? ne morogjak? menjek szépen, laza pórázzal anya mellett, mint ahogy szokta kérni tőlem? képes leszek én erre? hát, nincs más választásom, hoztam meg végül a döntést.

aztán egy szép napon véget ért a büntetés. nevelőszüleim újra szóba álltak velem. még mindig nem ugyanolyan idilli a helyzet, mint régen, de mit bánom én? mindent megtennék a szeretetükért!

arcnyalogatással és pacsikkal üdvözöllek,

byronod

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.