kedves leendő gazdim!

ne haragudj, hogy jó ideje nem írtam neked. rengeteg dolog történt velem, bár gondolom, ez téged már nem lep meg... megint útra keltünk nevelőszüleimmel, és elmentünk anyáék szüleihez. ők egy vidéki farmon élnek, ahol rengeteg cica, kutya, hal és póniló él.

a kutyák (fajtájukat tekintve lilanyelvű chow-chow-k) nagyon passzívak voltak irányomban, a cicák meg fújtak, ha megpillantottak... tehát maradtak a lovak, velük jól összebarátkoztam. na és a halak, akikről először azt hittem, hogy nagyon kedvelnek, és puszikat küldenek felém, de aztán megtudtam, hogy csak a tóba beledobált kenyérmorzsákat habzsolták fel a vízfelszínről. na, mindegy, nekem tetszettek.

látod, az állatkertbe nem engedtek be, mégis, egy csomó más állattal tudtam összebarátkozni!

most mennem kell, drága gazdim!

pacsi:

barátod, byron

kedves leendő gazdim!

nem tudom, említettem-e már, de kiderült számomra, hogy nevelőszüleim újjászületett keresztény emberek. ez azt jelenti, hogy felnőtt korukban egyszer csak rájöttek, hogy jézus szereti őket, és, hogy nekik is szükségük van rá. ez az élmény gyökeresen, teljesen, és végérvényesen megváltoztatta az életüket. azóta tudják, hogy isten nélkül nem tehetnek semmit, ő az, aki megtartja és vezeti az életüket. találkozásuk és összeházasodásuk óta pedig azért élnek, hogy együtt másokkal is megismertessék ezt az örömöt, és, hogy másokkal jót tegyenek.

na, szóval, ez az oka annak, hogy elvállaltak egy nagy feladatot: hogy tavaly óta egy tizenéves fiatalokból álló csoportot vezetnek. heti egy alkalommal beszélgetnek velük mindenféléről, problémákról, párkapcsolatról, suliról, és néha lazulós programokat is szerveznek nekik. most például azt találták ki, hogy elviszik őket az állatkertbe. ez nagyon jól hangzik, én is örültem neki, amikor meghallottam, mit terveznek. bár eddig nem sok részem volt benne, de nagyon szeretem a baráti összejöveteleket... leginkább a külföldiekért rajongok: a zsiráfokról és az elefántokról például kifejezetten sok jót hallottam!

apa mondta ugyan, hogy szerinte esélyes, hogy engem oda nem engednek be, de anya megnyugtatta őt, hogy kideríti, és elmagyarázza az állatkerteseknek, hogy be kell engedniük engem is (miért ne engednének be? addigra meglesz az utolsó oltásom is, rendszeresen fürdök, jó illatú vagyok, és 90%-ban szobatiszta). anya végül írt az állatkertnek egy levelet, amelyre ma meg is jött a válasz. idézem: "kedves hölgyem, csak az igazolvánnyal rendelkező vakvezető kutyákat lehet behozni az állatkertbe. üdvözlettel".

így esett, hogy jövő héten, bármennyire is szeretném megnézni a barátaimat az állatkertben, nem tehetem be a tappancsaimat.

ugye, te elviszel egyszer oda?

nyaldosással üdvözöllek,

byron-od

kedves leendő gazdim!

emlékszel még? kábé egy héttel ezelőtt említettem neked, hogy apukám megmérte a marmagasságomat. az akkor 29 centi volt. a tegnapi mérések alapján már 35 centi magas vagyok, tehát fejlődöm! apa szerint amikor délutánonként rám jön az ugathatnék, akkor növök, és ezzel a hangos ricsajozással fejezem ki, hogy nyúlnak a lábaim. hát, hogy ez milyen téves-vicces elképzelés! kérem szépen, én azért ugatok, mert jól esik, és, mert meg akarom mutatni, hogy van hangom! engem aztán senki ne gondoljon holmi félénk kiskutyának!

szeretettel gondolok rád,

kajla... akarom mondani byron

kedves leendő gazdim!

tegnap újra belecsobbanhattam abba a hatalmas sarokkádba, amelyet nevelőszüleim annyira szeretnek... én azonban egyáltalán nem. kérdeztem is tőlük, hogy minek kell ezt már megint... de csak annyit mondtak, hogy hiába nézek rájuk boci szemeimmel, inkább legközelebb ne hemperegjek bele a kakimba. hmm. van benne valami.

csak azt nem értem, miért habosították fel a bundámat azzal a büdös babasamponnal, amit még mindig az orromban érzek?! próbáltam megszabadulni tőle, de nem sikerült.

most megyek, és belehempergőzöm valami fincsi porba, virágba vagy kutyakajába, mert ez így nem állapot!

ölellek,

byron (bárány, bársony)

kedves leendő gazdim!

szombaton a nevelőszüleimmel a margitszigeten jártunk! hát, tudod... minden volt ott, ami csak boldoggá tesz: fák, virágok, labdák, gyerekek, és persze kutyapajtások!

kiderült, hogy a nevelszüleim egy vakvezető kutya találkozóra vittek el. mondanom sem kell, sikerült meglepetést szerezniük! látók és látássérültek, no és sok vakvezető kutya gyülekezett az állatkert melletti réten. sorversenyeket rendeztek, amely során a látók bottal, aztán meg kutyatársaim segítségével közlekedhettek egy kijelölt szakaszon (persze, bekötött szemmel). egyikük-másikuk elég ügyes volt, például az a kislány is, aki utána odajött hozzám beszélgetni, és megsimogatni a szakállamat!

találkoztam dióval is, aki egy roppant nyugodt és okos felnőtt kutya, és akit ezekért a tulajdonságaiért rögtön meg is szerettem, és példaképemül választottam. elhatároztam, hogy szeretnék én is ilyen fegyelmezett és értelmes lenni, ha nagy leszek, és mindent meg is fogok tenni azért, hogy ne okozzak csalódást. ezt bebizonyítandó, otthon a lakásban ügyesen gyakoroltam a pórázzal sétálást, valamint az eldobott labdát és gumicsirkét is visszavittem anyáéknak. biztos jól csinálhattam a dolgokat, mert jó alaposan megdícsértek! ebből azt is megtanultam, hogy jobb adni, mint kapni... mert nem mondom, csudajó dolog, ha a számba adják a csipogós gumicsirkét, de visszaadni anyának, az még felemelőbb, hiszen örömet okozok neki, és azt olyan jó látni, ha valaki, akit szeretek, örül! hmm... azt hiszem, szeretek élni.

és persze téged is szeretlek, drága gazdim!

fülcimpa-harapdálással üdvözöllek,

byronkád

kedves lendő gazdim!

remélem, minden rendben van veled, és jól bírod a hőséget. én kifejezetten szenvedek tőle. még szerencse, hogy nevelőszüleim mindent megtesznek, hogy ezt a kínt enyhítsék. az autóban például légkondi alatt hűsölhetek anya lábánál, vagy benedvesített válltáskában utazhatok anya munkahelyétől hazáig, otthon pedig hideg, friss, ízletes dinnyeszeletet majszolhatok (erről videó is készült, amit, bár te nem láthatod, csatolva mégis elküldök, hátha barátaid vagy családod szívesen megnéznének...).

képzeld, voltam a doktor bácsinál. a nevelőszüleim irtó büszkék voltak rám, hogy milyen ügyesen tűrtem az injekciót, bár megmondom őszintén, én nem is emlékszem, hogy bármi effélét kaptam volna... de azért jól esett a dícséretük. szívesen maradtam volna még egy darabig a doktor bácsinál, mert olyan jó hideg volt a vizsgálóasztala, hogy azt el sem tudom mondani... de hamar végeztünk, és hazaküldtek minket. még egy oltás van hátra, és akkor végre valahára magam sétálhatok az utcán, és nem csak a válltáska fogságából tekinthetek szét a nagy-illatos-izgalmas világra... már alig várom!

szép napokat neked!

byronod

kedves leendő gazdim!

eddigi, rövidke életem alatt annyi helyen jártam már, hogy alig tudom felsorolni: debrecen, budapest, fót, balatonfüred, pápa... most hétvégén pedig megint a balaton: ezúttal balatonszemesen töltöttem két napot. anya egy keresztény fesztiválon dolgozott, és már reggel a helyszínre utazott vonattal, ezért munka után mi is követtük őt apával.

egy kisebb gyereksereg várt már engem a missziós sátornál, hiszen megtudták, hogy érkezem. hagytam, hogy hadd dögönyözzenek, és udvaroljanak nekem... így jó álomba merülni, kérem szépen! a délutáni pihenőt a légkondis kocsiban töltöttük, ahol nevelőszüleim finom illatú halat, krumplit, kürtöskalácsot és kukoricát falatoztak... nekem a "változatosság kedvéért" ugyanaz a borzalmas szagú, barna golyó jutott, amivel már két hónapja untatnak... gondoltam is, hogy végre szólok nekik az ügyben, de most is, mintha megsejtették volna, mire vágyom, maguktól cselekedtek: kaptam tőlük egy szelet barackot. hát, a barack... az valami mennyei cucc, én azt mondom! az még csak egy dolog, hogy édes, és finom levet ereszt! de még ugrál is! benne van a játékban, és hagyja magát pofozni, lökdösni! nagyon jól elszórakoztam vele, a móka végén pedig bekaptam.

szombat este iszonyatos égzengés zökkentett ki tökéletes lelki békémből. nevelőszüleim azt mondták, ez a csattogás-ropogás-durrogás az augusztus huszadikai tüzijáték. nem tudom, mire jó ez az egész, de nekem nem nyerte el a tetszésemet: kifejezetten féltem, hogy eltalál az egyik hangos lövedék... így anya ölében kerestem menedéket. anya mesélte, hogy mindezért a felfordulásért az emberek sok-sok pénzt fizetnek. ez számomra felfoghatatlan, mégpedig azért, mert közben azt is megtudtam, hogy mennyire kevés pénz van vakvezető kutyák kiképzésére... vagyis, hogy lehetne több olyan kutyabarátom is, akire küldetést tudnának bízni, de nincs rá elég pénz. céltalan durrogtatásra meg van. kutya legyek, ha értem az emberek logikáját!

sokat gondolok rád (mindazokban a percekben, amelyet ébren töltök),

byron (kishordó, büdösszájú, bironka, művész úr)

kedves leendő gazdim!

anyával megvolt az első veszekedésünk. igazából én nem haragudtam ám rá (na, jó, talán mégis), ő viszont kicsit bepöccent! az történt ugyanis, hogy öt centivel a pelenka mellett sikerült levet eresztenem, ott, a szeme láttára... mire megemlítette, hogy eddig mindig sikerült jó helyen végeznem a dolgomat, és, hogy most akkor mi történt velem?! (hozzáteszem: egy hatvanszor hatvanas fehér lepedőre kell rácsorgatnom, hát, nem olyan könnyű ám!)

én meg csak ott álltam, előttem guggolt anya, köztünk meg a pelenka. megmondom őszintén: kiakadtam. most miért elégedetlen velem? hát nem sikerült, na, majd legközelebb jobban igyekszem! elkezdtem morogni és ugatni. nem is anyára voltam igazán dühös, hanem erre az egész béna szituációra. anya megmozdult. megijedtem, nem is tudom, miért, hisz tudom, hogy sose bántana... elkezdtem rohanni, és meg sem álltam az ágy alatti kis birodalmamig.

anya azonnal utánam jött, lefeküdt a padlóra, és benézett az ágy alá. szerintem érezte, hogy nem érdemes rám haragudni, és én is tudtam, hogy igaza van. én tényleg nem akartam megbántani! ezért hát óvatosan kikúsztam az ágy alól, és nedves orromat az ő orrához nyomtam. megbocsátottunk egymásnak.

ez az eset rádöbbentett, hogy élni akkor tudsz igazán, ha képes vagy mások érzéseit megérteni, őszinte szívvel megbocsátani, és örökké, feltétel nélkül szeretni.

sokat gondolok rád,

byron-od

kedves leendő gazdim!

nagyon jól telt a hétvégém! a nevelőszüleimmel pápa csodálatos városában jártunk. anyáék a barátaikat látogatták meg, mert azok új lakásba költöztek. nagyon izgalmas volt náluk: rengeteg felfedezni való sarok, növény, cipő, és egyebek.

kirándulni is voltunk a környéken: a csárda hegyi őskarsztot látogattuk meg. el sem tudom mondani, mennyire szerettem volna futkározni a fűben, és játszani az állatkákkal, akik (eddig) háborítatlan nyugalomban éltek. de nem tehettem: a nevelőszüleim azt mondták, értsem meg, hogy saját érdekemből, még négy hétig nem tehetnek le a földre, nehogy valami betegséget kapjak. megpróbálok ellenállni a kísértésnek, és kibírni a négy hetet... de mennyi az a négy hét? hányat kell addig aludni? vagy hányszor kell addig ébren lenni?!

szombat estére már nagyon sok élményben volt részem, ezért a kastélykertben tett séta alatt, bevallom, elaludtam apa kezében. gyakorlatilag csak másnap hajnalban keltem fel, amikor is elmentünk gyülekezetbe. most nem az eddig megszokottba, hanem a pápai sarokkő baptista közösségbe látogattunk el, ahol vendéglátónk a lelkipásztor. nagyon jól éreztem magam, sok kedves gyerek közeledett felém, és jó hűvös volt. az igehirdetés lényegét szívesen összefoglalnám neked, kedves gazdim, de az a helyzet, hogy elaludtam... a dicsőítésnél azonban még ébren voltam, és azt kell mondanom: élvezem, ha az emberek énekelnek! az énekhangot hallgatni, abban elmerülni, na, az valami frenetikus dolog! tiszta libabőr lettem, már, ha egy kutya lehet egyáltalán libabőrös...

zárom soraim, kedves gazdim. remélem, egyszer veled is meglátogathatom ezt a kedves kis várost!

pacsi!

byron-od

kedves leendő gazdim!

apa és anya reggel megállapították, hogy mióta náluk vagyok, nőttem. én nem tudom, mikor tehettem ezt, hiszen gyakorlatilag mindig alszom, ha nem alszom, akkor pedig játszom, eszem vagy pisilek. de biztos igazuk van, én elhiszem nekik...

apa, mivel asztalos, rögtön előkapta a mérőszalagját, és meg is mérte a marmagasságomat: huszonkilenc centi. sajnos nem mértek meg, amikor hozzájuk költöztem, így most nem tudják kiszámolni, mennyit nőttem, de legközelebb már tudni fogják, hogy mostantól kezdve mennyit növök.

ja, azt mondtam már, hogy mennyire borzalmas volt abban a szállítódoboznak csúfolt börtönben utazni...?! annyira elegem volt már belőle, hogy kénytelen voltam végigvonyítani az utat egészen a munkahelyig, meg vissza. anya minden második megállóban leszállt, és megvárta a következő villamos szerelvényt, hogy nehogy miattam megszólják őt az utasok... hát, de akkor is! nagyon sajnálom! kényelmetlen volt, és kész! akkor már inkább a válltáska! már készültem is rá, hogy említést teszek róla anyának, de csodák-csodája, másnap magától a válltáskába szuszakolt be! vesszen a szállítódoboz! pfujj!

most röviden ennyi.

vakkantással (mert most már azt is tudok) üdvözöllek,

byron (azaz bociszemű boborján, cicapoci, cicakutya, szakállas)

kedves leendő gazdim!

ne haragudj, hogy nem írtam egy ideje. minden rendben van velem. egyhangúan telnek a munkás hétköznapok. mégis, én valamiért szeretek munkába járni. pihentető. szinte egész nap alszom. amikor ébren vagyok, anya játszik velem, aztán megint szundítok egyet.

megnéztem egy kisfilmet a munkahelyi kutyákról, de meg kell nyugtassalak: én azért nem vagyok ilyen rosszcsont... :)

csóválódással üdvözöllek,

bryon (vagy ahogyan mostanában apa becéz: bociszemű boborján)

kedves leendő gazdim!

az első igazi, nevelőszüleimmel töltött hétvégémen nagyon sok minden történt velem. kezdődött azzal, hogy szombaton véletlenül belegyalogoltam egy korábban a konyha kövén felejtett sárga foltba (remélem, anyáék nem jöttek rá, hogy én voltam az, aki ott felejtette...). ekkor apa úgy döntött, hogy az amúgy is tervezgetett fürdést véghez viszik rajtam. nem tudtam igazán kiélvezni a nagy, kényelmes sarokkád minden négyzetcentiméterét, hiszen anyáék lefogtak, és az egyik sarkában elkezdtek rám vizet engedni. hát, el kell mondanom, hogy történtek már velem szebb dolgok is életem eddigi hét hetében... de az eredmény valóban tetszett: fényes és finoman illatos lett a bundám, és már mehettem is játszani, és rágcsálni a törölközőmet.

miután megszáradtam, nevelőszüleimmel elmentünk vásárolni. mivel egyértelműen a tudtukra adtam, hogy nem szeretek válltáskában utazni, gondoltam, majd gondoskodnak valami kényelmes, puha szállítóeszközről, ahonnan megfelelő közelségből szemlélhetem a világot. hát, nem így lett. elmentünk ugyan venni egy efféle alkalmatosságot, de azt nem gondoltam volna, hogy az egy doboz lesz, amelyen még rácsok is vannak. sokkolt a dolog. az első utat ezért végigvonyítottam. ha már nekem rossz, nekik se legyen jó, nem igaz?

ja, hogy el ne felejtsem, ugyanitt még kaptam egy csont alakú medált is. rajta van a foglalkozásom, tudniillik "vakvezető tanuló", és anya telefonszáma. nem áll szándékomban elhagyni őket (bár, ez a szállítódoboz nem volt egy jó húzás tőlük), de ha mégis elvesznék, hátha valaki felhívja anyát, és visszavisz neki.

nem tudom, hogy mondtam-e, hogy egy plázában jártunk. amúgy anya nem éppen egy plázacica (hmm, cica, feláll a hátamon a szőr, ahogy ezt leírom), de szeret egy helyen több dolgot elintézni, így ezen a plázán keresztül szokott hazamenni, ha valami dolga van. ezért apa megkérdezte az információs hölgyeket, hogy jöhet-e velem is majd ide, ha már nem a táskában, vagy ebben a börtönalakú dobozban, hanem pórázon közlekedem. a válasz egy egyértelmű "nem" volt. hiszen, amíg nem vagyok hivatásos vakvezető, addig csak egy átlagos eb vagyok. akinek nincs keresnivalója egy plázában. anyáék ekkor eldöntötték, hogy más stratégiát dolgoznak ki: máshol vásárolnak majd, vagy felváltva jönnek ide ruhát, cipőt, vagy egyéb hasznos dolgokat vásárolni.

most mennem kell, drága gazdim, de ne aggódj, még jelentkezem.

pacsi,

byronka

kedves leendő gazdim!

a balatoni meló után visszaérkeztünk a fővárosba. másnap kora reggel pedig már meg is tapasztalhattam, mit jelent, ha az ember kutyája a főőővárosban él. sokkal több ember, sokkal több zaj, erősebb szagok, szóval, rengeteg megfigyelni való akad itt. anya és apa belepréselt egy nagy válltáskába, és elindultunk az irodába, ahol anya dolgozik.

ez amúgy csak anyának munka, és speciel végig alszom a nyolc órát, csak néha kelek fel, hogy egy kis táppal és vízzel felfegyverkezve legyen erőm tovább durmolni. anya tett alám kutyapelenkát (hogy mit nem gyártanak az emberek kutyák számára?), és hozott nekem egy-két játékot. így, ha lassan is, de valahogy eltelik a nap.

délután megindulunk hazafelé, akkor kicsit nyűgösebben viselem a tömegközlekedést, de tudom, hogy otthon vár apa és játszik velem, ezért kibírom ezt a kis kényelmetlenséget. ha nagyobb leszek, elmehetek apával is dolgozni: ő egy asztalosüzemben tevékenykedik. nem tudom, az pontosan micsoda, de ha eljutok oda, majd arról is beszámolok, jó?

nyalom az orcádat, kedves gazdim!

üdv,

byron-od

kedves leendő gazdám!

ott tartottam, hogy vasárnap, istentisztelet után elindultunk a balatonra. nah, nekem persze fogalmam sem volt, hogy ez milyen egy jó hely, csak hallottam, hogy beszélnek róla: csodálatos, nagy, kék, tiszta, jó ott a levegő... na, gondoltam, ezt megnézem magamnak, de addig is, amíg odaérünk, szunyálok egyet az autóban, anya ölében.

amikor megérkeztünk, anya megállapította, hogy balatonfüreden nagyon szeretik a kutyákat. például a hotelben, ahol anyának előadást kellett tartania egy csomó fiatalnak, volt kutyabarát szoba is! (nekem speciel nem esett le rögtön, hogy miért is kutyabarát a lakosztályunk, hiszen semmi szétrágni való nem volt benne, sőt, nem vártak kutya-pajtások sem... végül anya elmagyarázta, hogy azért kutyabarát a szoba, mert nincs benne szőnyeg! jah, ezt jelenti a kutyabarát hely? hát, ezek el vannak tévedve!)

amíg anya dolgozott, én apával sétálni mentem. még hat hétig kell szoronganom ebben a kis hátizsákban, majd csak utána szaladgálhatok a földön. azért, bevallom, jól esik, hogy ennyire féltenek és szeretnek... a balaton amúgy minden várakozásomat felülmúlta: csodálatos, finom illatú kutyuskák szaladgáltak az utcán, a tavon kacsák és vakítóan fehér hattyúk úszkáltak, és az embergyerekek is a tenyerükön hordoztak... sőt, néha még felnőttek is megálltak, és kérdezgettek rólam nevelőszüleimtől. szóval, szeretem a balcsit!

a tábor végeztével hazaindultunk, és megkezdődtek az irodában töltött hétköznapok.

hamarosan beszámolok mindenről.

szép napot és finom falatokat kíván:

a te kis byron-od

kedves leendő gazdim!

a budapestre érkezésemet követő napon nevelőszüleim gyülekezetbe vittek. nem nagyon értettem, miért kell az embereknek elmenniük egy speciális helyre csak azért, hogy a teremtőjüket jobban megismerjék. nekem, és a többi ismerősömnek annyira természetes, hogy isten alkotott bennünket, hogy békében vele, egymással és a természettel leéljük az életünket. az emberek azonban, tapasztalatom szerint nincsenek ilyen mély, megingathatatlan békében az úrral, ezért kell nekik időnként összegyűlni, és elbeszélgetni erről a dologról. nekünk, kutyáknak szerintem könnyebb. nem gondolkodunk azon, hogyan tudnánk olyan nagyok, hatalommal bírók lenni, mint az isten maga... nem gondolkodunk azon folyton, hogyan csapjuk be önző és aljas módon a hozzánk hasonló teremtett lényeket... hiúságból nem sanyargatjuk magunkat... különböző ürügyekkel nem vetjük el a magzatainkat... hiszen tudjuk, hogy isten gondot visel ránk, és csodálatos életet készített el számunkra.

mindegy. visszakanyarodva a témához, a nevelőszüleim gyülekezetbe járnak, és mivel én mindenhova követem őket, én is elmentem velük. szinte az egész hívő társaság, kicsik és nagyok egyaránt, kisereglettek az autóhoz, hogy megnézzenek. egyiküket-másikukat meg is puszilhattam. nagyon finomak ezek a keresztények! végül is elmondhatom: szeretek isten házába menni.

még aznap újra felkerekedtünk, mert nevelőanyukámnak dolgoznia kellett egy balatoni táborban... de erről majd egy következő levélben írok.

arcnyalogatással és vakkantással üdvözöllek,

a te szerető byron-od

kedves leendő gazdám!

nagyon nehéz szavakba önteni azt, amit most érzek. ne értsd félre, nagyon örülök neked, annak, hogy egyszer majd találkozhatunk, és együtt élhetünk hosszú éveken át, és boldogan várom, hogy segíthessek neked életed minden pillanatában.

mégis, most egy kicsit össze vagyok törve. pár hete még tíz testvéremmel együtt játszadozhattam, és ha éhes voltam, féltem valamitől, vagy fáztam, anyukám melegségénél mindezek a bajok egy pillanat alatt megszűntek. azt hittem, ez mindig így marad, és ez az öröm és szeretet nem múlik el sosem.

aztán egy nap megjelent zsuzsi. nagyon jó illatot árasztott, hiszen neki is volt két nagy kutyája. zsuzsi megnézte mind a kilenc tesómat, és megdögönyözött engem is. furcsa dolgokat mormolt magában. hogy melyikünk mennyire játékos vagy akaratos, és, hogy ez jó vagy sem... aztán elment, de pár nap múlva visszatért hozzánk. akkor még furcsább dolgokat művelt: több tesómra és rám is jelet tett a körömlakkjával. sokat dícsért engem, ez azért megnyugtatott. végül eljött, hogy utoljára megnézzen bennünket, és akkor azt mondta, magával visz, mert engem talált a legalkalmasabbnak. akkor még nem tudtam, mire is vagyok alkalmas, de jó érzés volt jónak lenni.

elvitt magához, és ott találkoztam két pajtásával, rumival, a vakvezetővel, és ann-nel, a másik kutyussal, akit zsuzsi csontsoványan, összetörten, egy kínzótól mentett meg. náluk töltöttem az éjszakát. kicsit sírtam, mert hiányzott az anyukám, na meg a tesóim is. de akkor, ott, azon az éjszakán kezdett világossá válni előttem, hogy milyen feladatra is választott ki engem zsuzsi: vakvezető kutya leszek.

másnap megérkeztek a nevelőszüleim: timi, az anyukám, és dániel, a nevelőapukám. miután zsuzsi minden fontosat elmondott nekik, elindultunk budapestre. nem volt egy egyszerű kaland: hosszú volt és uncsi, és ráadásul nem hagyták, hogy jobban megismerjem a járgányukat. aztán végül anya ölében elszundítottam, és már csak otthon, egy hatalmas, puha ágyon ébredtem fel.

a kalandoknak itt azonban nincs vége, hiszen nevelőszüleim roppant színes és pörgős életet élnek... no, de erről majd egy következő levélben írok neked.

csóválódással és vakkantással gondolok rád:

byron